Dino

Felismervén egyedi adottságaimat és helyismeretemet, a Cég július végén (nem is annyira) titkos bevetésre küldött Moszkvába. Mondanom sem kell, rendkívül izgatott voltam, hogy hosszú idő után (lásd a cím) újra láthatom az orosz fővárost. Amire azonban nem számítottam, hogy az oroszok cseppet sem várják tárt karokkal külföldre szakadt fél-honfitársaikat, az utolsó pillanatig izgulhattam a vízumom miatt (más kérdés, hogy ebben a némileg akadozó szervezés is közrejátszott). Mindennek ellenére július 24-én reggel felszállt egy veterán Tu-154-es Ferihegyről velem a fedélzetén (no meg még néhány szerencsétlen másik utassal - kicsit üres volt a gép). No bizony volt pár olyan pillanatom, amikor megbántam könnyelműségemet. Ugyan igen jó gépek hírében állnak a 154-esek, a beltér állapota bennem akut halálfélelmet ébresztett. Mindehhez hozzájárult, hogy undok tejfölben repültünk az út feléig (igen, utazási magasságban sűrű felhőzet volt, amilyet még soha nem láttam), úgyhogy jó másfél óráig rázott hogy jól meg legyen keverve az a kevéske tízórai, amit bekaptam. Azért egészben leszálltunk a Seremetyevón. Külön érdekesség, hogy ott a láthatáron fekete füstoszlop várt - azt hittem lezuhant egy gép; de "csak" egy gumiüzem gyulladt ki.

A repülőtéren sofőr várt "Szerző Neve / A Meghívó Cég" táblával. Kicsit vicces érzés volt. De nem volt sok időm törődni vele, irány a város, és az egész befele utat végig fényképeztem. Csak azért hagytam abba egy idő után, hogy nehogy idő előtt lemerüljön a fényképező - a töltőt ugyanis otthonhagytam :S Hihetetelen méretű építkezések folynak Moszkvában, mindez úgy tűnik a jólét jele. Itt szeretném megjegyezni, hogy Moszkvában valami fura érthetetlen feketemágiának köszönhetően (valószínűleg még Raszputyin hagyatéka) képesek voltak elvezetni a HÉV-et mindhárom (!) nagy repülőtérre. Én azt hallottam, hogy Budapesten ez azért nem kivitelezhető, mert félő, hogy az építésekkel felsértenék a valóság vékony szövedékét, idegen, veszélyes dimenziókba nyitva átjárót.

Időm sem volt felocsúdni, mire az ötcsillagos szállodához értünk, ahol aztán a sofőr búcsút intett... én meg magamra maradtam a fényűzés ezen intézménye előtt - átellenben a Vörös térrel. Igencsak zavarba jöttem, főleg, amikor az egyébként a meghívók által előzékenyen kifizetett szobáért X rubeles kauciót kértek tőlem a hivatalból mosolygós recepciósok. Vajon mennyi az az X? Van egyáltalán annyi pénz nálam? A váltónál kiderült, hogy szerencsére van (annyira nem volt sok), így hamarosan megkaphattam a szobám "kulcsát" is. Már csak el kellett tévednem egy kicsit, hogy némi bolyongás után birtokba vehessem a szobát. A bekapcsolt TV-t, ami az információs csatornáját vetítette gyorsan hatástalanítottam, nehogy véletlenül valami fizetős csatornára kapcsoljon magától, amiért aztán az adósok börtönébe kerülök. A fürdőben szinte semmihez se mertem nyúlni, csak a törülközőt használtam. Szerencsére apu hamar telefonált, hogy jön értem, úgyhogy kimenekülhettem a szobából.

... de úgy tűnik, hogy egyelőre vége a nagy hajtásnak. Nyári szünetnek kicsit kemény volt ez a pár hónap, és ugyan már egy ideje nem szakadok meg a munkába, még csak most kezdek magamhoz térni. Nem akarok sírni, de ez azért durva volt. Igaz, nem ez az első alkalom, hogy hajtás-pajtás volt, valamiért, idén ezt nehezen viseltem. De még van pár hét a nyárból, talán sikerül valamicskét elkapni belőle. Addig is, megpróbálom behozni a lemaradásaimat... például ebben a gyökérség-naplóban is :)

A mininyaralást követő héten a teljes garnitúra kereket lecseréltettem. Még a pótkereket is. Múlt héten teljes tengelykapcsoló-átültetésen esett keresztül szegény. A műtét sikeresnek bizonyult, mintha egy új járművet kaptam volna, annyira más a vezetési élmény. Nagyon sokat számít, hogy biztonságban érzem magam újra az autóban.

(archívumok alapján a szerz.)

Szóval ott tartottam, hogy Balaton és kerékcsere. Ez utóbbiról elég hamar sikerült megfeledkeznem, korlátolt központi idegrendszeremmel ugyanis egyszerre csak egy dologra tudok figyelni. Ott és akkor pedig két napig a vízben és napon lubickolás kötött le. Szombat este pedig rollerral és görkorival gurulva kerestünk (és találtunk) magunknak étkező helyet, ahol meglepően gyors és udvarias kiszolgálás mellett rendkívül ízleteset vacsoráztunk. Kétségkívül az idei nyár egyik legkellemesebb élménye volt. Kivéve a visszautat.

Ugyanis meglehetősen feszült hangulatban sikerült hazavezetni a megcsonkított járművet. Csak reménykedtem, hogy az egyébként kétesen kinéző pótkerék kibírja hazáig.

Kibírta, és én is.

 

Ma láttam eddigi életem legelvetemültebb autósát. A villamoson utaztam, onnan láttam, hogy elhalad mellettünk kék Forddal az illető öltönyös uriember. És nem hittem a szememnek: bal kezében a kormányon pihentetve KÖNYVET TARTOTT (címe The Readbreast - valami detektív sorozat harmadik része) és időről időre lepillantva OLVASTA AZT!!! Szerintem, ha megpróbálnám begépelni azt a felháborodást, amit most érzek, a számítógép egy nyekkenéssel megadná magát, majd összeomlana az Internet. Brühühü, zokognom kell, itt a Világvége, és nem más, mint az emberi hülyeség hozta el.